Sziasztok!:)
Meghoztam az első fejezetet! Sajnálom, hogy közel egy hónapot kellett rá várni,de mind nekem, mind pedig azoknak, akik segítettek, kevés idejük volt. Emellett, köszönöm az egy kommentet, és az 5 (!!!!) feliratkozót, már azonnal a prológus után! Szuperek vagytok!:) Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást!:)Reggel felkelve azért esedeztem, hogy a tegnap estét bárcsak álmodtam volna. Szemeimet lassan kinyitottam, de csalódnom kellett. A kőkemény valóság fogadott. Közelebb lépkedtem a babához, és megérintettem, szinte porrá égett hajszálait. Még érezni lehetett rajta a meleget. Egy könnycsepp gördült le piros pozsgás arcomon, nem hittem el, hogy ez mind velem történik. Mivel érdemeltem ki? Egyáltalán mit jelentsen ez? Régi játékomat, el kellett rejtenem, nehogy valaki meglássa, hiszen semmiképpen sem tudtam volna senkinek, bármilyen épkézláb magyarázattal szolgálni. Ugyan már Apa, csak felgyújtottam, semmi érdekes. Persze, biztosan jól fogadnák. Behajítottam az ágyam alá, és sírva vágódtam a kék ágyneműmre. Bevillantak a tegnap este történései: ahogyan felülök, mert füst szagot érzek. Körbenézek a kuckómban, és mindent szemügyre veszek, még a halvány indigó színű falakat is. Megakad a tekintetem az említett tárgyon.Közelebb lépek hozzá, és megsimogatom loboncát, mely égeti a kezemet. Elkapom, majd látom, hogy gőz száll föl belőle. Ujjammal hozzá szeretnék érni, de tűzgolyó lő ki belőlem, felgyújtva a játékot. Szemeimet tágra nyitom, fejemet pedig elfordítom. Túl fáradt vagyok mindezt felfogni, azt hiszem álom, így vissza fekszek. Úgy tűnik, mégsem az volt. Minden túl gyorsan történik. Pár napja, még csak hasfájás gyötört, tegnap meg jelent a köldököm körül ez a csillag, vagy mi, este pedig csak úgy tűzgolyót fakasztok. Nagy a fantáziám, sokszor túlságosan is, de ez még nekem is magas. Ez biztosan nem normális dolog, hiszen az utcán menve sem találkozol ilyen emberekkel. Szóljak valakinek? De kinek? A szüleim nagyon elfoglaltak, és nem is tudom, hogy mit szólnának ehhez az egészhez. Kétségkívül megrémülnének, elképzelhető, hogy még nálam is tanácstalanabbak lennének. Baba szinte mindenre tud megoldást, de a varázserejű, tizennégy éves unokája, még neki is sok lenne. Így ültem a szobámban ezernyi gondolat között, miközben a Tower Bridge környékén sötét felhők gyülekeztek, pont mint a lelkemben. Teljesen elveszve éreztem magamat. Ez igen ritka, mert általában mindenhez van egy elmebajos ötletem, ha meg nincs, akkor pedig rögtönzök. A mostani szituáció viszont egészen más. Az eget egy villám szelte ketté, összerezzentem. Valahogyan meg kell oldanom ezt a dolgot. De mégis hogy? Elegem lett mindenből. Ez a valami is itt van, a szüleim alig foglalkoznak velem a költözésünk óta, nagymamám pedig napok óta a második emeletre van bezárkózva, fontos dolga van címszó alatt. Ordítottam egyet, kiadva minden feszültséget, mire az ég egy hatalmasat dörrent. Ijedtemben magamhoz szorítottam a fekete párnámat, és egy megoldáson töprengtem. Muszáj volt kimozdulnom és elterelnem a figyelmemet valamivel. Vagy valakivel. Kirohantam az előszobába, és tárcsáztam azt a számot, amit mindig szoktam, ha bajom van. Csak annyit kértem, hogy jöjjön ki a parkba, felkaptam az egyik kedvenc pulóveremet, és elindultam. A vihar már elmúlt, így szerencsére nem áztam bőrig. Rövid volt, az már biztos. Nem siettem annyira, inkább a körzetet figyeltem, hogy minél jobban megtudjam szokni, mert két hét nem volt elég hozzá. A házak nagyjából ugyan úgy néztek ki mint a miénk: téglából épült, kisebb kerttel és lépcsővel, ami a bejárati ajtóhoz vezetett föl. Legtöbbjük barna színben pompázott, de némelyiket kis egyediséget véve közéjük, inkább sárgára, vagy pirosra festettek. Szinte az egész utcában ilyenek sorakoztak. Eléggé más, mint Párizs, de erre azért számíthattam. Minden vég egy új kezdet. Elmélkedésemből egy kutya hangos ugatása, és tűhegyes fogai ébresztettek fel. Nem elég a mai nap, még harapd is le az ujjamat, te vérszomjas dög! Áthaladva egy útkereszteződésen, meg is érkeztem a megbeszélt találkozóhelyre. Mindenhol fák sorakoztak, a szemem, már gülüzött a sok zöldtől. Ujjaimmal végig szántottam, a vihartól még vizes füvön. Gyönyörű látvány volt. A sok magas óriás a park közepénél a kört alkotva szobrozott. A legjobb barátom már ott várt, én pedig rohantam, felé, mint egy őrült. Sajnos háttal állt, így nem tudott felkészülni a speciális, kifejezetten a számára előállított Oksa féle üdvözlésre. Mind a ketten elborultunk és a földre estünk.
- Basszus, Öreglány, ez fájt! Nem tudnál kevésbé veszélyesen üdvözölni? - kérdezte tettetett sértődöttséggel, de láttam a szemén, hogy jót szórakozik rajtam, pontosabban rajtunk.
Én csak nevettem, és örültem neki, és annak, hogy vele lehetek. Olyan furcsa volt ez a pár nap, de végre valaki olyannal találkozhattam, aki nem változott meg. Igaz, egy iskolába járunk, de ott nincs sok időnk egymásra, délutánonként pedig tanultunk, vagy pakoltunk. Végre megint önfeledetten boldog lehettem. Miután felkászálódtunk a földről, elkezdtünk sétálni, és beszélgetni, szinte mindenről, ami mostanában történt.
- Figyelj Oksa - kezdte, megvakarva tarkóját, amit általában akkor csinál, ha zavarban van, vagy ha valami fontosat szeretne mondani. - mostanában kicsit furcsa vagy. Gondolom téged is megviselt ez a környezet változás, meg minden, de van valami más is? - tekintetét az enyémbe fúrta, és a jókedvének szinte nyoma sem volt. Áá, semmi csak varázserőm lett, és egy csillag jelent meg a hasamon. Veled egyébként mi újság? Bárcsak ilyen könnyű lenne. Ő a legnagyobb bizalmasom, de ezt nem mondhatom el neki. Még nem. Vettem egy mély levegőt, és két kezemet ráhelyeztem a vállára. Fájdalmas arcot vágtam, vonásaiból arra következtettem, hogy abban hisz, most fontos dolgot fogok vele közölni.
- Semmi. - számat pedig mosolyra húztam. Látszólag megkönnyebbült, karját pedig a vállamra rakta. Sajnáltam, hogy hazudtam neki, de ezt épeszű ember, fel nem tudná fogni. Ahogyan én sem....
- Akkor jó! Már arra gondoltam, hogy valami baj történt veled. - vigyorgott. És milyen jól gondoltad Gus, milyen jól!
- Dehogyis! Akkor szólnék neked.
- Tudom jól. - összeborzolta a hajamat, nekem pedig hatalmas erőre volt szükségem ahhoz, hogy elnyomjam a könnyeimet. Szívtelen dög vagy Oksa, egy szívtelen dög!
A délután további részében tovább beszélgettünk, de a téma már nem került elő, úgy látszik, Ő megnyugodott velem kapcsolatban. De nézzük a pozitív oldalát! Ettünk fagyit. Hazaérve a konyhából zajra lettem figyelmes, ami annyit jelenthetett, hogy a szüleim hazaértek végre. Cipőmet ledobtam, és száguldottam is be, majd anya nyakába ugrottam. Kicsit meglepődött a hirtelen reakciómtól, de viszonozta. Fejemet a vállába fúrtam, és újra érezhettem, cseresznye illatú parfümjét. Miután elengedtem, apára néztem, aki viszont mérgesen méregetett. Vajon mit csináltam? Lehet, hogy rájött! Pedig a babát elraktam! Viszont gondolkodni sem nagyon hagyott időt, mert megszólalt.
- Jó édes apád már semmit sem kap? - húzta össze a szemöldökét. Elnevettem magamat. Az én apukám, és a híresen jó humora. Válaszul az ő nyakába is belevetődtem, mire jó erősen megszorongatott. Most legalább nem lesznek estig az étteremben.
- Rendben, mindenki üljön asztalhoz, mert vacsora! Kislányom, kérlek szólj fel Dragomirának, hogy jöjjön le enni.
Én csak bólintottam, és már indultam is. Már majdnem felértem, amikor zajokat hallottam, Baba szobájából. Bekukucskáltam a kulcs lyukon, de abban a pillanatban valami sárga ment el előtte, mire majdnem hátra estem. Ez meg mi? Sikerült a lábamat is bevágni. Feljajdultam, mire a nagymamám aggódó tekintettel méregetett.
- Oksa, jaj Dusenykám jól vagy? Hogy-hogy feljöttél hozzám?
- Anya küldött szólni, mert kész a vacsora. És annyira nem vagyok jól, mert a lábam iszonytatóan fáj. - arcom eltorzult, mire nagymamám felkapott, és bevitt a szobába. Az egyik szekrényében kezdett el turkálni, majd elővett egy üveget, amiben egy számomra ismeretlen, lila trutyi lötyögött. Az ujját belemártva vett ki egy picit belőle, és rákente a megütött pontra. Csípett, de kibírható volt. A bőröm beszívta az anyagot, és a fájdalom is enyhülni kezdett. Visszarakta a fiolát a helyére, és leült mellém, megsimítva a karomat.
- Leomidó, Abakum, és néhány ismerősöm holnap ide fognak jönni, mert fontos megbeszélni valónk van. - mosolygott, én pedig lesokkolódtam. Leomidó, Baba testvére, és az én bácsikám. Nagyon szeretem őt, és ahhoz képest, hogy elmúlt már hetven éves, igen jól tartja magát. Walesben lakik, egy hatalmas birtokon, lassan már egy éve nem járt nálunk. Abakum idén töltötte be nyolcvanadik életévét, de szinte senki sem nézi annak. Nagyon fiatalos, és a humora, szinte olyan jó, mint apáé. Annyira örültem neki, hogy újra ellátogatnak hozzánk.
- Jaj Baba, ez hiperszuper jó hír. - vigyorogtam, mint a vadalma.Talán most kéne neki elmondanom, lehet, hogy az említett személyek is tudnának segíteni. Gyerünk, menni fog! - De ki az a néhány ismerős? - Bakfity! Hülye, hülye, hülye vagyok! Össze vontam a szemöldökömet, a hitelesség kedvéért, nehogy ráébredjen, ez csak téma elkerülés. Viszont eddig, senki mást nem mutatott be nekem, az az utóbbi két emberen kívül. Végül is, ez is érdekelt. Kérdőn néztem rá, ezt követően pedig szóra nyitotta a száját.
- Csak néhány távoli családtag, és régi jó barát, majd megismered őket. - mosolygott rám. - Viszont most menjünk enni, mert drága jó édesanyád seprűvel fog feljönni, hogy lezavarjon minket! - nevetett, mire felültem, és vigyorogva utána mentem. Kimenve az ajtón, mintha egy sziluett ment volna el mellettem. Hátra fordultam, de semmit nem láttam ott. Biztosan csak képzeltem, hosszúnak tűnt, ez mai nap.
Leérve az ebédlőbe, leültünk megszokott helyünkre. Apa, az asztal végébe, mellé anya, előtte én, és jobb oldalamon a nagymamám. Végre úja együtt vacsorázhattunk, a több hetes rohanások után. Pont mint egy igazi nagy család. De a nyugalom sem örök, amint új nap virrad, a fájdalom, és az értetlenség, új erővel csap le ránk.
